A Ragyogó Háló Meséje

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Nagy Szövő, akit Álmodónak is hívtak. Boldogságát nem tudta magában tartani, ezért elhatározta, hogy varázslatos módon megszövi. Nem aranyból vagy selyemből készítette a hálót, hanem tiszta örömből és szeretetből.

Volt mellette egy társa: a Szövő Mesterember. Kezdettől fogva része volt ennek a nagy műnek. Az Ő emberi kezében a vágyak anyaggá váltak, és együtt álmodták meg, hogyan fonódjanak a szálak, hogyan kapcsolódjanak a csomópontok, hogy mind összetartozzanak. Miközben alkottak, énekeltek. A Szent Ének életre keltette a Szövetet: dallamot adott minden szálnak. Ő volt a háló ragyogása, lüktetése, titokzatos zenéje. Miatta a fonál nemcsak tartott, hanem élt, zengett, örömmel telt meg.

Ez a háló volt maga a teremtés. Minden szálban élet áradt, minden csomópontban dallam csengett. Aki a háló része volt, tudta: biztonságban van. A hálót cikázó fények övezték, mint egy csodás tűzijáték. Ünnep volt.

Ám a fények közül néhány irigyen nézett le az égből. "Ez mind nem a mi ötletünk volt" – suttogták. Olyannyira elmerültek az önsajnálatban, hogy kiégett a fényük. Hullani kezdtek lefelé, mint a pernye. De ez a pernye sem volt hétköznapi: egyre mérgesebb lett, s a gyűlölet még adott neki erőt, hogy égesse, amit ér. Ahová lehullott, ott a csomók meglazultak, a minta eltűnt, a háló füstölt, szakadozott. A dallam helyett fájdalmas recsegés hallatszott.

Sírni kezdett a Nagy Álmodó, az ártatlan gyermeki Lélek. Fájt neki látni, mi lesz a művéből. Ekkor a Mesterember felállt, és így szólt:

– Most el kell hagyjalak, de visszatérek. A hálót csak én tudom megjavítani.

Addigra már záporoztak az Irigyek, égettek mindent. A Mester mégis beállt a tüzes esőbe, hogy kijavítsa a hálót. Emberi kezei isteni csodát tettek, mert egyszerre volt ember és Isten. Ahol seb volt, gyógyító érintése új erőt adott. Ahol a fonál elszakadt, új kapcsolatot szőtt.

A Mester szinte teljesen összeégett, de megjavította a szövetet.

 Ekkor az Álmodó lassan, de csodásan új Énekbe kezdett, és a Szent Ének szárnyra kelt. Átjárta a meggyötört Mestert, s láss csodát: sebei fényleni kezdtek, még ragyogóbban, mint a korábbi tűzijáték és cikázó fények. A Szent Ének nemcsak Őt, hanem a kezében tartott szövetet is átjárta: újra megtöltötte fénnyel és zenével a hálót. A dallam felcsendült, az áramlás újraindult, és a háló ismét életre kelt.

Nem lett már pontosan olyan, mint kezdetben – mert a szálak emlékeztek a sebzettségre –, de talán még erősebb lett, mert a szeretet, amellyel újrakötötték, mindennél maradandóbbnak bizonyult.

"Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.

Ő volt kezdetben Istennél.

Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett.

Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.

A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be."

— Jn 1,1–5

És aki ebben a hálóban él, tudja: soha nincs egyedül. Minden szál valakihez köt, és minden szál közepén ott lüktet a Szent Szellem dallama. Mindig számíthat az Álmodóra, az Énekére és a Mesterre.